RSS Feed

Ideiglenesen

ide írok:

letinletbe.blog.hu

Her

Kérdezed, hogy mit gondolok a filmről, én meg elsőre persze nem azt akarom válaszolni, ami rögtön eszembe jutott-hogy vajon te is akkor és attól ijedtél-e meg, hogy mikor azt mondtad, találtál nekünk egy lakást, én visszakérdeztem, hogy de ugye nem csak ezt akarod tőlem?

A srác, aki két éve vallást kutat, arra jött rá, hogy nem Isten titkait kell megfejtenünk, illetve ha van titok, ha van az életnek értelme, az az, hogy éljük.

Meg azt sem akartam mondani, hogy voltam egyszer én is hang valaki fejében, és hogy ez nem a valóság, mert minden hangnak igényei lesznek előbb utóbb. És hogy azóta nem vagyok olyan, amilyen régen mindig voltam.

Meg még azt sem akartam neked elmesélni, hogy mennyire félek, hogy ez lesz a jövő, a tiéd és az enyém is, meg mindenkié, hogy nagyon keressük azt a tökéletes valakit és hogy sosem találjuk meg, talán éppen azért, mert mindannyian csak emberek vagyunk és ezt már nem tudjuk elfogadni egymásban.

Amit a legkevésbé akarok mondani az pedig azt hiszem, az, hogy rettegek tőle, hogy ti mindannyian annyira féltek, hogy valami komolyra fordul és akkor majd valóban, mindkettőnknek jelent valamit. Tudod, a plátói dolgok mindig egyszerűek és úgy is olyan könnyű, mikor a másik szeret csak, mindkét esetben szabad vagy, egyik sem veszélyes, de ha jelentenél nekem valamit tényleg, és én is neked, akkor már nem tehetnéd mindig pont azt, amit szeretnél-és tőlem is függene kicsit minden. És tőled is függnének a dolgok.

Nem akarom elmondani neked, ahogyan futunk a friss hóban, és nem találsz el, aztán mégis és hogy leveszed a sálad és feladod a hóemberre, és a csókolózást sem, ott, titokban a lakótelep alatt a hóban. Meg mikor vársz rám az egyetem előtt meglepetésből, én meg annyira megörülök neked, mikor jövök ki és te csak ott állsz és mosolyogsz. Meg ahogy adsz egy puszit a fejem búbjára, mikor szomorú vagyok, vagy mikor ott ülünk hajnalig abban a rémes kis kocsmában, azokkal a nagymamás, régi bútorokkal, de annyira nevetünk, hogy már könnyes a szemünk és ott legalább meleg van és nem néz senki ránk akkor sem, mikor megölelsz és kiderül, hogy még annyi mindent nem mondtam el, de most már szívesen hallgatlak. Aztán van még a forró tea, mikor hazaérsz, és átfagytál, és fáradt vagy, én meg a kezedbe nyomom és megölellek, és kivételesen én vagyok az erősebb és a nagyobb és te csak megnyugszol és elalszol én meg meg sem mozdulok, csak figyelem, ahogy lassan együtt kezdünk lélegezni.

Látom az anyukádat, akit már az első pillanatban annyira szeretek, meg ahogy a kishúgoddal rögtön cimbik leszünk, és aztán majd megsértődök, és kifejezetten morcos leszek reggel, de csak amíg ki nem dugod a nyelved, hogy rám öltsd és megmutasd, hogy megint mennyire hisztis vagyok és akkor elnevetem magam, és feltekerem a zeném, arra már nem emlékszem, az neked tetszik-e, csak valahogy az az érzés van meg, mikor úgy vagy a világban, hogy tudod, hogy mindig ott vagyok valahol neked meg ahogyan nevetünk együtt és olyan bolondos meg mókás dolgokat csinálunk, amiket a drogosok szoktak, mert nekem elárulta a fiú, hogy a szerelem is egyfajta drog, de ezt talán még nem tudod…illetve talán te mindent tudsz.

Látod, micsoda lányos balgaságokat tudok, és megígérném, hogy semmit nem vennék komolyan, de ahogyan az ember 4 óra után őszintén ölel és csókol, úgy elhihetnéd, hogy a pillanatok nem szólnak örökre, és mindig van kijárat, de mégis ostobaság attól ennyire félni, amit ennyire keresel. Én pedig hogyan legyek önmagam és annak ellentéte is?

Sun rises, night falls, sometimes the sky calls.
Is that a song there, and do I belong there?
I’ve never been there, but I know the way.
I’m going to go back there someday.

Ha megkérdeznéd

“Most jut eszembe, hogy mesélt rólad anno, de akkor még nem tudtam, hogy fogunk találkozni. Azt mondta, hogy megismert egy lányt, aki a lelki társa. Hogy ennek a lánynak gyönyörű a lelke. Pár napja jutott eszembe, hogy te vagy az a lány, akire azt mondta, hogy gyönyörű a lelke.”

azt mondanám, hogy igen, dühös vagyok, pedig nincsen sok okom rá. Nem voltál tökéletesen korrekt, de sokaknak ez egyszerűen nem szokása. Nem értelek, de nem ez az első eset. Többet gondoltam ebbe és többet gondoltam rólad, de ismét tévedtem. Ettől még nem az én értékem csökkent-és szükségszerűen még a tiéd se.
Kávéscsészék, sörös és boros poharak mellett tanultam meg embereket megismerni és közben tökéletesen elfelejtettem mindent, amit tanultam. Becsuktam az információ csatornákat, noha átütött egy jel-és elfelejtettem, hogy ki vagyok igazából.
Ha a reklámra gondolsz, meg a dologra, amibe bele akarsz nőni vagy formálódni, néha elfelejted mindazt, ami már megvan, egyszerűen, mert eddig pont azokat a dolgokat nem értékelte senki. Ebben a csodálatos sokszínűségben pedig nem csoda, hogy ami neked az élet, az másnak egy legyintés és nyilván sokkal kevesebben vannak, akik ugyan úgy élnek-halnak a lovaglásért, akik nem bánják, ha a cica bemászik az ágyba, akik írnak, rajzolnak, festenek, ismerik a Balaton körüli vadak lelki életét, vagy jelent számukra valamit a box, esetleg tájékozottak a pszichológia területén. És amikor már nem csak valami éppen divatos dologba akarod magad berángatni, hogy megfelelj a srácnak, akivel nincsen bennetek közel semmi közös-azon kívül, hogy szerinte neked gyönyörű, kisbaba lelked van-akkor rájössz, hogy valójában túl azon, aminek én még csak most fogok neki és ők már benne vannak öt éve-öt év múlva valószínűleg én is ugyan ott fogok tartani, ahol ők, csak közben ettől még meglesz nekem mindaz is, ami nekik nincs-és pont ugyan így nem fogunk klappolni, mint most.
Mert bár néha elképzelhetetlennek tűnik, néha mégis megmutatkozik, hogy vannak bizony emberek, akik ott ülnek veled szemben és te érdekled őket, és most és elcsodálkoznak, hogy hű, meg ha és mindez nem jelent semmi többet, mint azt, amit a sértődős fiúnak is mondtam egy hete: ez nem verseny, ez csak egy összeillesztős játék.
És semelyik darabka nem tehet a nem passzolásról. Nem oda való, hanem máshol van meg a helye. És ha lekötnénk ide, hiányozna onnan. Ez minden. Így aztán azt hiszem érdemes kinyílt tenyérrel közlekedni és minden pillangót fogadni, de el is engedni könnyedén. Aki visszajön visszajön, aki maradni akar, marad, aki menni, az megy. A tenyerünk nyitva, a pillangók, ahogyan az élet maga is szépek és nincsen köztük jelentős különbség, hiszen mindannyian pillangók-mindannyian különlegesek. Aztán az meg feltűnő lesz, mikor valami nagyon illik.

Hatalmat

adni egy kézbe, és megnyeretni vele a versenyt, azzal, aki azon soha el nem indult.

Félni valakitől, aki meg soha se bántott, mert még annyira sem voltál fontos sosem, hogy észrevegye, hogy mikor elment vártad.

Boldogság, ő nem tudja mi az, csak a tükörben találja. Boldogság tőle-független álomkép, ami nem igazi soha.

Élek, még lélegzem, csak nem tudom, hová tart az út, amin téged elfeledve is végigmegyek úgy, hogy büszkék lesznek rám, csak nem tudom, miért pont a te mosolyod az az ajándék amire egy ideje a legjobban vágyom.

Én, veled, te, a lány, akit ha elfogadnál, akkor én is elfogadhatnám. Valami mérce, aminek te nekem megfelelsz.

Nézlek, és nem értem, nem tudom és nem tudom kiderül-e valaha, hogy téged hányan utasítottak vissza. Nrkrm annyira valószerűtlen, hogy megtette bárki, miközben tudom, hogy szinte csak nekem vagy olyan fontos, hogy az szinte bolondsággal ér fel.

Én vagyok, ez már jó ideje én vagyok, te pedig mint a kóbor macska, mikor megérkezel már örülni sem merek, hiszen sosem voltál még itt.

Engedlek. Mehetsz. Volt már pillanat, mikor vakon azt reméltem, egy napon itt maradsz, de te nem gondoltál arra sohasem.

Vagyok. Egy ideje valóban-egyedül, annyira amennyire nem voltam még sohasem. Ó kedves, ne ringasd magad abba a hitbe, hogy megérdemlem, hogy így legyen. Egy ideje én is látom a tükörben és érzem belül is, mi az, ami marasztalja a galambokat, akik vonakodnak elrepülni. Nem megyek velük, mert talán valami másra vágyom, de a kalitka ajtaja nyitva van.

Maradok. Ülök. Várok. Nem várlak. De fogadlak. Engedlek. Becsukom a szemem inkább, csak ne lássam, merre jársz, hogy néha már nem is látlak, hogy elsétálsz megint a kalitka előtt és néha még erre sem nézel.

Figyelsz, évek óta. Mire vagyok neked? Várok. Nem rád, magamra.

Szemed használom majd szárnyamul és elrepülök, mikor jönnél.

Engedlek.

Engednek kell. Fogva tartasz, de én már kiszabadultam.

Talán nem tudod, hogy a kapu nyitva és ki is szöktem. Várok még egy kicsit itt, a közeledben, aztán elmegyek és nem tudom észreveszed-e. Mindig tudni fogom, mikor elkezdek hiányozni neked.

Te pedig már ma tudod, hogy egy napon már nem tudsz elkapni. Azt várod, hogy a vadászat végre érdekes legyen.

Meglesz.

De soha többet nem fogok benned megbízni. Soha többet nem leszek a tiéd. És végül, mikor már valóban üldözöl, rájövök, hogy már évek óta nem téged akarlak. És megszököm és már nem is fogom érteni, mi volt az benned, amitől olyan sokáig nem tudtam szabadulni. És aztán eljön a nap és eljön az, akivel nem tartjuk többet fogva egymást. Nem emlékszem már többet a kötőfékre.

Tüdüdüdüdüdüdüüüüü-Visszatértem

Last night you talked about leaving
I said I can’t let you go
It’s not emotional feeling
I need your body and soul

Annyira

Annyira kerestem valakit mindig is, aki majd olyanná tesz, amilyen álmaimban, vagy a legjobb pillanataimban vagyok.
Biztosan ismertek olyan embereket, akikkel mikor együtt vagytok habkönnyen repül az idő és az embernek könnyű önmagának lenni, mert a másikkal egyszerűen annyira klappol valamiért, hogy bár ezen akkor nem gondolkozol, de te vagy a világon az egyik legszebb, legkedvesebb, legokosabb és legviccesebb társaság. ÉS minden pillanat, minden mondat a vegytiszta boldogság és önmagadról való megfeledkezés.
Mert valahogy ez a boldogság, mikor nem kívülről nézed magad, de még belülről sem, és nem analizálod a másikat sem, csak megéled boldogan a pillanatot, hiszen tudod, hogy a másik elfogad és szeret úgy, ahogy vagy és ez kölcsönös, de akkor nem csak felé, hanem saját magad felé is. És olyankor nem nézed magad belülről sem, mert nem te számítasz és nem ő, hanem az élet.
Szerencsére sokszor volt ebben részem, de azt hiszem legtöbbet és a családom körében és a legeslegtöbbet apával és a barátnőimmel, meg a húgaimmal. De a legeslegtöbbet mégis apával. Talán mert vele ismerjük egymást, egymás humorát, világlátását a legjobban és a szeretet is itt az egyik legnagyobb. Persze, egy apa-lánya kapcsolat semmi mással nem összehasonlítható.
De most itt vagyok egyedül, már több mint három hete azt hiszem (egy nappal több) és bármennyire hihetetlen is ez számomra is, itt nincsen a világon senki, aki őszintén, érdek nélkül szeretne, vagy hiányozna neki a társaságom, vagy hasonló lenne a humorunk, vagy a világnézetünk.
És én megpróbáltam a többiekhez igazítani magam, ahogy mindig, minden közösségben megpróbálom valamennyire-de nem sikerült, ahogyan úgy igazán soha sehol nem sikerül, ahol nem érzem a többiek részéről a száz százalékos szeretet és elfogadást. Sőt, arra kezdek rájönni, hogy én mindig olyannak látom magam, amilyennek az lát, akivel vagyok. Ez valamilyen szinten normális jelenség természetesen, ráadásul még kölcsönös folyamat is, tehát nyilván hat rám amilyennek más tükrében érzem magam-rá viszont hat, ha így is kezdek viselkedni.
Lényeg, hogy nagyon régen keresek valakit, és azt gondoltam, hogy az a cél, hogy ezt a valakit megtaláljam és igazam is volt, csak ez a cél nem az a fiú-aki ugyan el fog jönni majd-hanem én vagyok.
Mert én ettől a fiútól mindig is azt vártam, hogy elhozza azt a felszabadult, boldog, céltudatos, tudatos önmagam, akit eddig mindig csak a különleges személyek mellett tudtam megélni és erre az önmagamra vágytam annyira-és nem a fiúra.
Márpedig ezt az önmagamat nem tehetem függővé senkitől, hiszen én teljesen magamtól tudok okos, szellemes, felszabadult és akármilyen lenni, amilyen csak akarok, de kell is lennem, hiszen ugye ezek a szegény fiúk honnan tudnák, mekkora fun velem az élet, ha tőlük várom el, hogy kihozzák belőlem azt az Annát, akivel fun az élet?
Amúgy szédületes, hogy az ember meghallgat hatalmas bölcsességeket, amiket mindenki mondogat, de nem jut be neki, csak 800kmre az otthonától. Szóval, hogy így én erre még ebből a nézőpontból tulajdonképpen bevallom nem gondoltam, vagy ha gondoltam is, sosem hittem el, vagy láttam át.

Holstee-Manifesto-Poster_1_large

Ez például évek óta kint van a szobámban. És nem esett le, hogy miért is nem szabad azt a valakit keresni. És miért kell helyette a dolgokat csinálni amit szeretsz. Most meg olyan nyilvánvalónak tűnik.

Követem

Értesítést küldünk minden új bejegyzésről a megadott e-mail címre.