RSS csatorna

Ideiglenesen

ide írok:

letinletbe.blog.hu

Her

Kérdezed, hogy mit gondolok a filmről, én meg elsőre persze nem azt akarom válaszolni, ami rögtön eszembe jutott-hogy vajon te is akkor és attól ijedtél-e meg, hogy mikor azt mondtad, találtál nekünk egy lakást, én visszakérdeztem, hogy de ugye nem csak ezt akarod tőlem?

A srác, aki két éve vallást kutat, arra jött rá, hogy nem Isten titkait kell megfejtenünk, illetve ha van titok, ha van az életnek értelme, az az, hogy éljük.

Meg azt sem akartam mondani, hogy voltam egyszer én is hang valaki fejében, és hogy ez nem a valóság, mert minden hangnak igényei lesznek előbb utóbb. És hogy azóta nem vagyok olyan, amilyen régen mindig voltam.

Meg még azt sem akartam neked elmesélni, hogy mennyire félek, hogy ez lesz a jövő, a tiéd és az enyém is, meg mindenkié, hogy nagyon keressük azt a tökéletes valakit és hogy sosem találjuk meg, talán éppen azért, mert mindannyian csak emberek vagyunk és ezt már nem tudjuk elfogadni egymásban.

Amit a legkevésbé akarok mondani az pedig azt hiszem, az, hogy rettegek tőle, hogy ti mindannyian annyira féltek, hogy valami komolyra fordul és akkor majd valóban, mindkettőnknek jelent valamit. Tudod, a plátói dolgok mindig egyszerűek és úgy is olyan könnyű, mikor a másik szeret csak, mindkét esetben szabad vagy, egyik sem veszélyes, de ha jelentenél nekem valamit tényleg, és én is neked, akkor már nem tehetnéd mindig pont azt, amit szeretnél-és tőlem is függene kicsit minden. És tőled is függnének a dolgok.

Nem akarom elmondani neked, ahogyan futunk a friss hóban, és nem találsz el, aztán mégis és hogy leveszed a sálad és feladod a hóemberre, és a csókolózást sem, ott, titokban a lakótelep alatt a hóban. Meg mikor vársz rám az egyetem előtt meglepetésből, én meg annyira megörülök neked, mikor jövök ki és te csak ott állsz és mosolyogsz. Meg ahogy adsz egy puszit a fejem búbjára, mikor szomorú vagyok, vagy mikor ott ülünk hajnalig abban a rémes kis kocsmában, azokkal a nagymamás, régi bútorokkal, de annyira nevetünk, hogy már könnyes a szemünk és ott legalább meleg van és nem néz senki ránk akkor sem, mikor megölelsz és kiderül, hogy még annyi mindent nem mondtam el, de most már szívesen hallgatlak. Aztán van még a forró tea, mikor hazaérsz, és átfagytál, és fáradt vagy, én meg a kezedbe nyomom és megölellek, és kivételesen én vagyok az erősebb és a nagyobb és te csak megnyugszol és elalszol én meg meg sem mozdulok, csak figyelem, ahogy lassan együtt kezdünk lélegezni.

Látom az anyukádat, akit már az első pillanatban annyira szeretek, meg ahogy a kishúgoddal rögtön cimbik leszünk, és aztán majd megsértődök, és kifejezetten morcos leszek reggel, de csak amíg ki nem dugod a nyelved, hogy rám öltsd és megmutasd, hogy megint mennyire hisztis vagyok és akkor elnevetem magam, és feltekerem a zeném, arra már nem emlékszem, az neked tetszik-e, csak valahogy az az érzés van meg, mikor úgy vagy a világban, hogy tudod, hogy mindig ott vagyok valahol neked meg ahogyan nevetünk együtt és olyan bolondos meg mókás dolgokat csinálunk, amiket a drogosok szoktak, mert nekem elárulta a fiú, hogy a szerelem is egyfajta drog, de ezt talán még nem tudod…illetve talán te mindent tudsz.

Látod, micsoda lányos balgaságokat tudok, és megígérném, hogy semmit nem vennék komolyan, de ahogyan az ember 4 óra után őszintén ölel és csókol, úgy elhihetnéd, hogy a pillanatok nem szólnak örökre, és mindig van kijárat, de mégis ostobaság attól ennyire félni, amit ennyire keresel. Én pedig hogyan legyek önmagam és annak ellentéte is?

Sun rises, night falls, sometimes the sky calls.
Is that a song there, and do I belong there?
I’ve never been there, but I know the way.
I’m going to go back there someday.

Ha megkérdeznéd

“Most jut eszembe, hogy mesélt rólad anno, de akkor még nem tudtam, hogy fogunk találkozni. Azt mondta, hogy megismert egy lányt, aki a lelki társa. Hogy ennek a lánynak gyönyörű a lelke. Pár napja jutott eszembe, hogy te vagy az a lány, akire azt mondta, hogy gyönyörű a lelke.”

azt mondanám, hogy igen, dühös vagyok, pedig nincsen sok okom rá. Nem voltál tökéletesen korrekt, de sokaknak ez egyszerűen nem szokása. Nem értelek, de nem ez az első eset. Többet gondoltam ebbe és többet gondoltam rólad, de ismét tévedtem. Ettől még nem az én értékem csökkent-és szükségszerűen még a tiéd se.
Kávéscsészék, sörös és boros poharak mellett tanultam meg embereket megismerni és közben tökéletesen elfelejtettem mindent, amit tanultam. Becsuktam az információ csatornákat, noha átütött egy jel-és elfelejtettem, hogy ki vagyok igazából.
Ha a reklámra gondolsz, meg a dologra, amibe bele akarsz nőni vagy formálódni, néha elfelejted mindazt, ami már megvan, egyszerűen, mert eddig pont azokat a dolgokat nem értékelte senki. Ebben a csodálatos sokszínűségben pedig nem csoda, hogy ami neked az élet, az másnak egy legyintés és nyilván sokkal kevesebben vannak, akik ugyan úgy élnek-halnak a lovaglásért, akik nem bánják, ha a cica bemászik az ágyba, akik írnak, rajzolnak, festenek, ismerik a Balaton körüli vadak lelki életét, vagy jelent számukra valamit a box, esetleg tájékozottak a pszichológia területén. És amikor már nem csak valami éppen divatos dologba akarod magad berángatni, hogy megfelelj a srácnak, akivel nincsen bennetek közel semmi közös-azon kívül, hogy szerinte neked gyönyörű, kisbaba lelked van-akkor rájössz, hogy valójában túl azon, aminek én még csak most fogok neki és ők már benne vannak öt éve-öt év múlva valószínűleg én is ugyan ott fogok tartani, ahol ők, csak közben ettől még meglesz nekem mindaz is, ami nekik nincs-és pont ugyan így nem fogunk klappolni, mint most.
Mert bár néha elképzelhetetlennek tűnik, néha mégis megmutatkozik, hogy vannak bizony emberek, akik ott ülnek veled szemben és te érdekled őket, és most és elcsodálkoznak, hogy hű, meg ha és mindez nem jelent semmi többet, mint azt, amit a sértődős fiúnak is mondtam egy hete: ez nem verseny, ez csak egy összeillesztős játék.
És semelyik darabka nem tehet a nem passzolásról. Nem oda való, hanem máshol van meg a helye. És ha lekötnénk ide, hiányozna onnan. Ez minden. Így aztán azt hiszem érdemes kinyílt tenyérrel közlekedni és minden pillangót fogadni, de el is engedni könnyedén. Aki visszajön visszajön, aki maradni akar, marad, aki menni, az megy. A tenyerünk nyitva, a pillangók, ahogyan az élet maga is szépek és nincsen köztük jelentős különbség, hiszen mindannyian pillangók-mindannyian különlegesek. Aztán az meg feltűnő lesz, mikor valami nagyon illik.

Hatalmat

adni egy kézbe, és megnyeretni vele a versenyt, azzal, aki azon soha el nem indult.

Félni valakitől, aki meg soha se bántott, mert még annyira sem voltál fontos sosem, hogy észrevegye, hogy mikor elment vártad.

Boldogság, ő nem tudja mi az, csak a tükörben találja. Boldogság tőle-független álomkép, ami nem igazi soha.

Élek, még lélegzem, csak nem tudom, hová tart az út, amin téged elfeledve is végigmegyek úgy, hogy büszkék lesznek rám, csak nem tudom, miért pont a te mosolyod az az ajándék amire egy ideje a legjobban vágyom.

Én, veled, te, a lány, akit ha elfogadnál, akkor én is elfogadhatnám. Valami mérce, aminek te nekem megfelelsz.

Nézlek, és nem értem, nem tudom és nem tudom kiderül-e valaha, hogy téged hányan utasítottak vissza. Nrkrm annyira valószerűtlen, hogy megtette bárki, miközben tudom, hogy szinte csak nekem vagy olyan fontos, hogy az szinte bolondsággal ér fel.

Én vagyok, ez már jó ideje én vagyok, te pedig mint a kóbor macska, mikor megérkezel már örülni sem merek, hiszen sosem voltál még itt.

Engedlek. Mehetsz. Volt már pillanat, mikor vakon azt reméltem, egy napon itt maradsz, de te nem gondoltál arra sohasem.

Vagyok. Egy ideje valóban-egyedül, annyira amennyire nem voltam még sohasem. Ó kedves, ne ringasd magad abba a hitbe, hogy megérdemlem, hogy így legyen. Egy ideje én is látom a tükörben és érzem belül is, mi az, ami marasztalja a galambokat, akik vonakodnak elrepülni. Nem megyek velük, mert talán valami másra vágyom, de a kalitka ajtaja nyitva van.

Maradok. Ülök. Várok. Nem várlak. De fogadlak. Engedlek. Becsukom a szemem inkább, csak ne lássam, merre jársz, hogy néha már nem is látlak, hogy elsétálsz megint a kalitka előtt és néha még erre sem nézel.

Figyelsz, évek óta. Mire vagyok neked? Várok. Nem rád, magamra.

Szemed használom majd szárnyamul és elrepülök, mikor jönnél.

Engedlek.

Engednek kell. Fogva tartasz, de én már kiszabadultam.

Talán nem tudod, hogy a kapu nyitva és ki is szöktem. Várok még egy kicsit itt, a közeledben, aztán elmegyek és nem tudom észreveszed-e. Mindig tudni fogom, mikor elkezdek hiányozni neked.

Te pedig már ma tudod, hogy egy napon már nem tudsz elkapni. Azt várod, hogy a vadászat végre érdekes legyen.

Meglesz.

De soha többet nem fogok benned megbízni. Soha többet nem leszek a tiéd. És végül, mikor már valóban üldözöl, rájövök, hogy már évek óta nem téged akarlak. És megszököm és már nem is fogom érteni, mi volt az benned, amitől olyan sokáig nem tudtam szabadulni. És aztán eljön a nap és eljön az, akivel nem tartjuk többet fogva egymást. Nem emlékszem már többet a kötőfékre.

Tüdüdüdüdüdüdüüüüü-Visszatértem

Last night you talked about leaving
I said I can’t let you go
It’s not emotional feeling
I need your body and soul

Annyira

Annyira kerestem valakit mindig is, aki majd olyanná tesz, amilyen álmaimban, vagy a legjobb pillanataimban vagyok.
Biztosan ismertek olyan embereket, akikkel mikor együtt vagytok habkönnyen repül az idő és az embernek könnyű önmagának lenni, mert a másikkal egyszerűen annyira klappol valamiért, hogy bár ezen akkor nem gondolkozol, de te vagy a világon az egyik legszebb, legkedvesebb, legokosabb és legviccesebb társaság. ÉS minden pillanat, minden mondat a vegytiszta boldogság és önmagadról való megfeledkezés.
Mert valahogy ez a boldogság, mikor nem kívülről nézed magad, de még belülről sem, és nem analizálod a másikat sem, csak megéled boldogan a pillanatot, hiszen tudod, hogy a másik elfogad és szeret úgy, ahogy vagy és ez kölcsönös, de akkor nem csak felé, hanem saját magad felé is. És olyankor nem nézed magad belülről sem, mert nem te számítasz és nem ő, hanem az élet.
Szerencsére sokszor volt ebben részem, de azt hiszem legtöbbet és a családom körében és a legeslegtöbbet apával és a barátnőimmel, meg a húgaimmal. De a legeslegtöbbet mégis apával. Talán mert vele ismerjük egymást, egymás humorát, világlátását a legjobban és a szeretet is itt az egyik legnagyobb. Persze, egy apa-lánya kapcsolat semmi mással nem összehasonlítható.
De most itt vagyok egyedül, már több mint három hete azt hiszem (egy nappal több) és bármennyire hihetetlen is ez számomra is, itt nincsen a világon senki, aki őszintén, érdek nélkül szeretne, vagy hiányozna neki a társaságom, vagy hasonló lenne a humorunk, vagy a világnézetünk.
És én megpróbáltam a többiekhez igazítani magam, ahogy mindig, minden közösségben megpróbálom valamennyire-de nem sikerült, ahogyan úgy igazán soha sehol nem sikerül, ahol nem érzem a többiek részéről a száz százalékos szeretet és elfogadást. Sőt, arra kezdek rájönni, hogy én mindig olyannak látom magam, amilyennek az lát, akivel vagyok. Ez valamilyen szinten normális jelenség természetesen, ráadásul még kölcsönös folyamat is, tehát nyilván hat rám amilyennek más tükrében érzem magam-rá viszont hat, ha így is kezdek viselkedni.
Lényeg, hogy nagyon régen keresek valakit, és azt gondoltam, hogy az a cél, hogy ezt a valakit megtaláljam és igazam is volt, csak ez a cél nem az a fiú-aki ugyan el fog jönni majd-hanem én vagyok.
Mert én ettől a fiútól mindig is azt vártam, hogy elhozza azt a felszabadult, boldog, céltudatos, tudatos önmagam, akit eddig mindig csak a különleges személyek mellett tudtam megélni és erre az önmagamra vágytam annyira-és nem a fiúra.
Márpedig ezt az önmagamat nem tehetem függővé senkitől, hiszen én teljesen magamtól tudok okos, szellemes, felszabadult és akármilyen lenni, amilyen csak akarok, de kell is lennem, hiszen ugye ezek a szegény fiúk honnan tudnák, mekkora fun velem az élet, ha tőlük várom el, hogy kihozzák belőlem azt az Annát, akivel fun az élet?
Amúgy szédületes, hogy az ember meghallgat hatalmas bölcsességeket, amiket mindenki mondogat, de nem jut be neki, csak 800kmre az otthonától. Szóval, hogy így én erre még ebből a nézőpontból tulajdonképpen bevallom nem gondoltam, vagy ha gondoltam is, sosem hittem el, vagy láttam át.

Holstee-Manifesto-Poster_1_large

Ez például évek óta kint van a szobámban. És nem esett le, hogy miért is nem szabad azt a valakit keresni. És miért kell helyette a dolgokat csinálni amit szeretsz. Most meg olyan nyilvánvalónak tűnik.

És nem játszott tovább

Nyár volt,
De mindnyájan fáztunk,
Hát begyújtottunk a mesekályhákba,
Ott melegedett belém,
Hogy valahol, ahová elérünk,
Vár ránk a lány, aki mi vagyunk,
Vár rátok a legény, aki meg ti vagytok,
Biztosan és észrevétlenűl,
Mint hóborított földekben a tavasz
És előjön és megigéz,
Ha napszivünk kisüt szép homlokunkon.

József Attila

A filmnek még nem volt vége, de már többször azt hittük. Én még ültem volna ott, talán órákat is, de néha már bosszantott, máskor pedig kigördült egy-két könnycsepp is a szememből, mert annyira sajnáltam őt, és szóltam volna neki, hogy nem, még nincsen vége, hidd el, ez akármikor megfordulhat és nem lehet másképp, végül nagyon boldog leszel. A szalagok, a apillangók és az elefántok lábnyoma mind valós, igen, hidd el, vonulnak az elefántok, és ott marad a kókuszföldben, a fekete, illatos trópusi földben a színes bogár mellett a lábnyom.

Hogy várj még, mert a lovak is mindig hazatalálnak, és mesélők születnek minden nap, igen, születnek, és nem csak meghalnak. És a mesék akkor is élnek, és mikor a néni elsírta magát a könnyeiben a szívembe csordult a szeretet. Te voltál. Én voltam. Mentem volna veled örökké, de megéreztük volna, hogy nincsen sok értelme, ahogy éreztem most is. Előbb te, aztán én. Előbb én, és te még mindig nem érted, hogy nincs értelme. Egy ideje nem egy nyelvet beszélünk.

Annyira féltem. Jobban féltem mint az életben valaha és ha megértetted volna akkor és megöleltél volna akkor és bármi, de bármi másról beszéltünk volna akkor, csak nem erről, vagy megpróbáltál volna tényleg megérteni, vádlás, címkézés nélkül, akkor talán veled maradtam volna. De az nem te lennél, soha, soha, soha nem értettél meg. Tényleg soha. Szinte ijesztő. Én pedig értettelek, megszelídítettelek, betörtelek és mikor nem akartál többé elmenni mellőlem, akkor adtam vissza a szabadságod, amiből addigra nem kértél.

Nem csak játék volt, nekem is jó volt, majdnem megöltelek, annyira akartalak, minden érzékemmel, keresztül, kasul, csak éppen nem téged, utólag mindig rájöttem, hogy nem téged. És akkor vérzett a szívem, de csak éjszakánként, mikor te már aludtál és én valaki máshoz vágytam, vagy ha nem, hát az egyedüllétre, csak arról ne kelljen tudnom, hogy nem akarok veled lenni és mégis ott tartalak és tudtam, hogy reggel újra megcsókollak és nem akarlak majd elengedni és megint nem leszek elég erős.

És csak vártam. A Duna parton, padkákon szerte, és vártam étteremben, kávéházban, szórakozóhelyeken, és poharak fenekén, és csak akkor nem vártam, mikor éppen az a fiú ölelt meg akivel nem akartam lenni, akit nem akartam megcsókolni, de te akkor hátat fordítottál, és ő ott maradt és ő engem akart és aztán én már semmi mást nem akartam, csak érzeni engem, ahogy kellek.

Mindig ez a baj, mindig ezt várjuk, mindig saját magamat akartam visszakapni, csak éppen tőletek nem, mert tőletek titeket akartalak és semmi mást és senki mást, és még magamat sem. Mikor ti voltatok én nem akartam lenni, én ti akartam lenni, én bennetek, veletek, hogy ne is legyek, én ne is legyek, csak üres lap, amire azt fested fel, amit szeretnél, hogy csak te fogadj el, csak te nézz rám. Nem tudom mi ez a varázslat, ami a szemedben van, nem tudom, miért olvadok el, ha egy képen is meglátlak rögtön, a mai napig, mindig. Nem tudtam dühös lenni. Nem tudtam dühös lenni soha.

Pedig elvesztettem bennetek az első terepvágtám, és elvesztettem benned a saját karom erejét, az akaratom erejét, a szelet, hogy értettem régen a szelet, hogy beszélt hozzám, a köveket a talpam alatt és a tavat, ahogy hívott. Elvesztettem a kapitányt, elvesztettem a napot és a zenét és eltűntek az eszmék, amikben hittem és még Istent is majdnem elvesztettem, csak ő sosem veszített el engem. És vártam. És mentem. És végül már olyan voltam, mint a bogarak, amikor a lámpának repülnek, újra és újra, egyre elkeseredettebben és hiába vártam, csak egyre jobban fájt és mindig sírtam és nem adtam fel sosem.

Örökké termő föld. Örökké termő föld van a szívemben és a pillangók is…a pillangókat egyszerűen nem lehet, nem lehet, soha, soha nem lehet megölni, az első, legkisebb napsugárra reagálnak, megrezdül a szárnyuk és amikor kisüt, hát táncra kelnek, és újra érzem az esőerdő illatát, és megint ott vagyok és te megint megérkezel és nekem eláll a szavam is, mert amikor megölelsz érzem, hogy minden rendben van, és értek minden és mégsincs több kérdésem.

Én vagyok. Te vagy. Menekültem saját magam elől, és megkértem őket, hogy mutassák meg, miért nem kell messze mennem, de valahogy olyan ez mint a tükör. Valaki mindig csak mered, és csak a tükör lát. Csak a tükör lát igazán, és ti nem láttatok. Én pedig megmutattam az erőtöket. És ott maradtam, a tükörben. Fájt. Fájt. De féltem. Néha majdnem kijöttem, de végül senki nem várta meg, hogy összeszedjem az erőm, és kijöjjek. Senki nem várta meg. Mindig előbb elégedtetek meg és mentetek el.

Tükör. Nem létezik, csak én voltam, és ti, de ennek már vége van sajnos. Nincsen tükör. Most pedig nem tudom, nem tudom, nem tudom már mi lesz az út. Rájuk fröcsögött ki, a többiekre, akik láttak, amit ti nem kaptatok meg. Ők kapták meg és kibírták, hogy velük veszekedtem, mikor hagytam, hogy bánts. Nem akartál persze, te csak magadat akartad, hogy megmutassam és én megmutattam.

Tükör. Mit látna a tükör, ha tükörbe nézne?

Már vége. Megrepedt, picike repedések indultak el rajta, eleinte finoman és nem vette észre senki és már én sem tudom, mi volt az a pont, az az utolsó pillanat mikor hirtelen végigfutottak rajta a repedések, és aztán egyszercsak már nem láttam ki igazán és te nem láttad benne magad és nem volt már ott senki.

A lány pedig kimászott, és közben megsérült, és mikor meglátta, hogy egyáltalán nincsen senki a környéken, hogy üres a nagy kerek erdő és hogy minden lovag régen elment már, akkor kimászott a tükörből, és elindult az úton. Nem arra, amerre a lovagok mentek, nem arra, amerre az ágakon levelek, szalagok, kendők és egy elhagyott plüssmajom voltak felakadva, elhagyva és elfeledve…az ellenkező irányba indult, és bár szinte zajt sem csapott, egy vadmacska mégis leugrott a fáról és a nyomába eredt. És egy kismadár otthagyta a fészkét és utánaröppent. És utána futott egy mókus, majd a vállára szökkent és szaladtak a kisegerek és eleinte csak egy őzsuta kísérte, aztán, a hatalmas fűz mögül kilépett a szarvas.

A szarvas nem volt egészen hangtalan de a vadmacska nem törődött sem vele, sem a szürke nyuszival, aki ott kocogott a lány lába mögött. Egyre hangosabb volt a menet, de a lány nem vette észre az állatokat a nyomában.

Nem volt még vége a mesének. De a lány nem tudta még , hová megy és az állatok sem tudták, hová kísérik. Csak úgy mentek. És mikor már igazán, igazán régóta mentek, akkor a bozótból, valahol nem messze a folyóparttól, megérkeztek végre az elefántok. A lány ekkor fordult meg először, és könnybe lábadt a szeme, mikor meglátta őket. Ekkor az egyik elefánt, a legnagyobb, előre jött, kikerülve a többieket…ő pedig felemelte felé a kezét, de nem mert hozzáérni. A hatalmas állat egy ideig habozott…majd finoman előre lendítette ormányát és belesimult a kézbe.

Aztán a lány továbbindult és még hátra akart pillantani az összetört, messze-csillogó tükörre. De mikor hátra nézett, az elefántok eltakarták előle a tükröt…

Kezeket fel!

Egy ideje nem tudom, kik olvassák a blogom, de most egy ideig valószínűleg zömmel nem itt fogok blogolni.

Nem szeretném ide kiírni az új blog címét, de bárki, aki óhajtja megtudni, írjon egy emailt a pitypangpanni@gmail.com-ra és megírom neki válaszban az új blog címét. Kösssziii. 🙂

Ülök az ágyban

a kedvenc rózsaszín pizsamámban és az Európai EÜ kártya igénylés mikéntjét nézegetem reggel hétkor. A macska már három órája alszik a lábamnál, most felébred, dagasztja kicsit a macit, majd távozik a nyitott tetőablakon keresztül-ahol érkezett. Majd kettő másodperc múlva bejön az ajtón, tehát gyakorlatilag út közben semmit nem intézhetett el. Kitartok mellette, hogy a macska értelmes állat, úgyhogy remélem erre az akcióra nyomós indoka volt.