RSS csatorna

“Mindig messze keresik valahol az Istent, a nagy dolgokban, mintegy távcsővel és nagyítóval, a csillagok, felhők és végtelenségek között. De én már tudom, hogy biztosabban megtalálom Őt az egészen kis dolgokban, a véletlenekben, a jelentéktelenségben, azokban a pillanatokban, mikor csodálkozva pillantunk fel, valamit értünk, amit az elébb, az élet sivatagjai és szakadékai között vándorolva, nem értettünk.” (Márai Sándor: A négy évszak)

Hófehérke

*Hajnal*öt*Varjúkárogás*Macskadoromb*Ablakonintegetés

-Most mit csinálsz?

-Ez a varjú minden reggel megjelenik, és ha integetek akkor elmegy.

-Te tényleg egy baszott Hófehérke vagy.

-Mi?

-Mindenhol körülvesznek az állatok.

Na és erre olyan csúnyát válaszoltam, hogy le sem írom, pedig jó poén volt. A nagyon fejlett felhasználók kitalálhatják.

így állunk jelenleg

-Na és akkor itt van ez a fiú…és jól mennek a dolgok.

-Kurva jól, csak hozzám sem akar érni.

-Ja, mondjuk ez neki a legjobb tulajdonsága.

Apa legalább jól szórakozik.

Azt álmodtam

hogy családilag nyaraltunk valahol, és a Maci ki volt engedve a ház elé a töltésre. Voltak kint idegenek, két srác, ott volt velük. Füveztek. Én leértem a partra, kicsit arrébb, ők elindultak felfelé. A Maci maradt volna, de a srácok rászóltak: Gyere, kutya! Azonnal odaüvöltöttem, hogy hívjam, de az egyik srác felkapta, és ölben vitte a kocsihoz.
Tudtam, hogy nem érek oda futva, be fogják tenni addigra és elviszik, ezért csak kiabálni kezdtem és zokogni. Kérlek, ne vigyétek el, kérlek, nagyon szeretem, nem élem túl, kérlek!
Erre Maci is fészkelődni kezdhetett, de én is nagyon kétségbeeshettem, mert a fiú épp az autó előtt mégiscsak letette a kutyát, aki azonnal ezerrel odafutott hozzám és összevissza nyalt. Én a könnyeim között mosolyogtam de azért megfogtam a nyakörvét jó szorosan, hogy el ne hívják, hogy el ne menjen.

oh.

“…arra tanítlak, ami javadra válik, azon az úton vezetlek, amelyen járnod kell.” (Ézs 48,17)

Néha olyan nagyon bátornak kell lenni. Odamenni, elvérezni, megfulladni, aztán feltámadni és egyre egyre többet bírni. Néha nagyon sok bátorság kell. Kimutatni, hol vagy sebezhető és remélni, hogy a másik nem üt hanem ölel majd. Néha fel kell vállalni őszintén az érzéseinket, akkor is, amikor talán nem ez a legjobb taktika, mikor belülről ennyire ennyire ezt súgja valaki.

Félek, annyi mindentől félek folyton. És semmi más vágyam nincsen már olyan régen, mint megérkezni valahova végre. Most készülök elutazni és még azt sem tudom, mennyire képletesen. Tudom, hogy magamban kell megtalálnom azt az erőt, amit olyan régen keresek, de tudod, nagyon hálás lennék, ha mégis segítenél. Hajlamos vagyok elfelejteni, hogy vagy nekem.

Próbáltam jó lenni. Aztán próbáltam hátat fordítani a jóságnak. Aztán próbáltam valóban jó lenni-magamhoz is. Mostanra úgy érzem nagyon elfáradtam, pedig hol van még a cél. Nem tudom, mit szeretnél tőlem, nem tudom, merre vezetsz, de azt tudom, hogy nem jó senkinek a tanácsát követni, ha belülről nem érzem helyesnek. Mert az egész tested és a lelked kezd üvöltve tiltakozni, mikor olyat készülsz tenni, ami nem te vagy.

Ezt mondja persze Apa olyan régen, hogy találd meg a belső erőd, kapaszkodj a saját hajadba, fogadd el magad, ismerd meg magad, aztán hozd meg a saját döntéseid és vállald őket, de ezek a szavak olyan üresek tudnak lenni, amíg nem érzed meg, hogyan működik mindez.

Szóval azt hiszem kicsit mindennek hátat fordítottam, az álmaimnak, a terveimnek, a családomnak, és egy kicsit még Neked is, pedig az úton menni és változni nem azt jelenti, hogy megtagadjuk önmagunkat, éppen ellenkezőleg, hogy megtaláljuk önmagunkat, a saját, járható utunkat és a saját belső forrásunkat. Ami ott volt mindig. Ha belegondolok érzem. Csomó minden van, amit fogalmam sincsen, honnan tudok, vagy gondolok, de olyan őszintén és tisztán, magától értetődően igaznak érzem őket, hogy újra és újra beléjük botlok, mikor valaki a realitással fenyeget.

Már majdnem én is elhittem, hogy csak ennyi az egész, egy küzdelem, kompromisszumokkal, valódi megérkezések, valódi boldogság nélkül.

Nem kétlem, hogy sokat fogok még tévedni. De úgy tűnik, van ott belül egy csillag, ami olyan erősen vezet és olyan erősen gáncsol ki az igazán nagy hibák előtt, hogy oda fogok érni, ha közben ezerszer kell is felállni a földről és visszatérni a helyes útra.

Annyira annyira erősen húz, már csak meg kell tanulnom figyelnem rá. Úgy figyelni rá, hogy közben nem szakítom el magam mindenkitől. Mert akkor már nem kell szemellenzőt húznom. Elég meghallgatni és megérteni mindenkit, aztán arra menni, amerre ez a belső csillag vezet. Mert jó helyekre vezet.

És ha ez megvan, akkor talán nem lesz rám akkora hatással senki, mint eddig, és lehetek velük. Nem fogok semmit és senkit túl komolyan venni, csak magamat és a saját terveimet és céljaimat.

De kérni mindig, mindig lehet. Twinkle, twinkle little star. 🙂

For every stoplight I didn’t make
Every chance I did or I didn’t take
All the nights I went too far
All the girls that broke my heart
All the doors that I had to close
All the things I knew but I didn’t know
Thank God for all I missed
Cause it led me here to
This

Darius Rucker

Dolgok amik vannak mostanában

“Lányom, én nem akarlak megzavarni ebben, persze, menj fel a szobádba, sírd tele a párnád, sajnáld magad, de aztán majd röhögd is ki magad, ha ráérsz, mert az ember mindenkinek hazudhat de legalább már önmagával legyen tisztában.”

Amikor még autogén tréningre jártam, akkor mondta a Királylányka, hogy tulajdonképpen nagyon komoly, hogy velem minden héten mennyi minden történik. Egészen szórakoztatóipari mennyiségben randizok, szövögetek hatalmas terveket, leszek szerelmes heti kétszer két másik fiúba, miközben bár tudnám a Kékszeműt feledni és nem alszom, vagy nem jól, és minden este a Macskafogó 2 megy, mert az talán kiűzi a rossz álmokat és közben kapaszkodom az egyébként mostanában meglepően maguk-is-labilis barátaimba, és eltervezem, hogy elmegyek sportolni, és edzőkkel beszélgetek, aztán inkább ahelyett is randizom és például egy tízes skálán mennyire normális az, hogy mikor felfedezed, hogy a Srác lelkisérült és nem is érez irántad semmit azon kívül, hogy te vagy az egyetlen akit ő ebben a konstrukcióban is elfogadja, ahogyan most van, sőt jobbá szereti, de lényeg, hogy miután a fiú megpróbál kidobni-aztán kiderül, hogy nem azt próbálta-akkor meghívod egy túrós palacsintára-mert látod, hogy kötődik hozzád és megsajnálod.

Mindeközben annyit de annyit beszéltem saját magamról emberekkel, hogy el nem tudom mondani és jártam az önismeretre meg az egyéb képzésekre és valahogyan kiábrándultam mindeközben saját magamból. Meginogtam abban, hogy amit szeretek magamban, az tényleg jó-e, és hogyan fogok változni és amikor változok akkor nem leszek-e rossz irányban más éppen és akkor úgy szeretni fogom-e magam és nem fogok-e megijedni, hogy egészen más lettem és pontosan nem olyan, mint amelyen lenni szerettem volna. És ha olyan maradok, amilyen vagyok, akkor büszkén leszek boldogtalan?

Szóval azt hiszem, valahogyan túlpörgött egyszerre minden és PP-nek abban van a leginkább igaza, hogy…na most elfelejtettem.
Na a lényeg az nagyjából az, amire viszont az apa hívta fel a figyelmem valamelyik nap és sajnos nagyon igaza van és szinte hihetetlen: hogy így egy éve, vagy több ülök a totális önsajnálat pöcegödrében ja igen ide bekapcsolom PP-t: hogy azokat a dolgokat helyezem az életem legfőbb fókuszába és rendelek alá nekik mindent, amik minden egyéb ember életének járulékos részei: ergo nem dolgozom igazán és nem is szeretem a munkám, és az egyetem sem elégít ki, azt nem érzem elég munkának, nem tölt ki. És akkor nem a karrieremmel, munkakereséssel, edzéssel foglalkozom elsőként, tehát dolgokkal, amikkel felnőtt emberek foglalkoznak, hanem helyette kitöltöm az időm barátokkal, fiúkkal, hisztikkel és drámákkal, mert tulajdonképpen-és ez már az én gondolatom-mindig van így arra ok, hogy valaki mással vagy másokkal foglalkozzak és ne a saját életemmel haladjak inkább előre mert hogy attól be vagyok fosva.

Közben meg annyira feszít ez az egész, hogy azért mindennel haladok egyszerre, csak éppen nem szépen egyenletesen, hanem inkább a ló egyik oldaláról a másikra esve, falnak ütközve arról lepattanva folyton és a járulékos dolgok túlerőltetése semmi jóra nem vezet, csak rombol és a fő dolgok eléggé nem vitele pedig azzal jár, hogy meg vagyok rekedve az életemnek egy olyan pontján ami külső szemlélőként tényleg leokézható, mert hát egyetemre jár, dolgozik, képzésre jár többfélére, társadalmi életet él, ismerkedik és hébe-hóba sportol is, de ha én most saját magammal őszinte akarok lenni, akkor igen, részben, részben meg csak belesodródtam zömmel ezekbe a dolgokba különösebb tudatos tervezés nélkül, mert én tudatosan csak a járulékos cuccokkal foglalkoztam és az meg az én tehetségemnek és szerencsémnek köszönhető, hogy emberek belerángattak közben munkákba és képzésekbe és hogy általában az egyetem is megy könnyen.
Miközben meg egészen pontosan tudtam, hogy mit kéne tenni nagyjából azért, hogy ki is vagyok én, csak egyre jobban elnyomtam, mert hát szegény kicsinek lenni mennyivel jobb már és így mindenki szeretgetni akar meg megvédeni és nagyon sok konfliktust sem kell felvállalni. Jó, na amúgy nem akarok most meg mártír módon önostorozni, nyilván ezeknek a dolgoknak megvannak az okai és szükség volt erre a periódusra is, ami tulajdonképpen elég régen tart és sajnos, mióta karácsonyilag regisztráltak engem arra a társkereső oldalra, ami már 2012 karácsonyán volt, ha jól számolok.

És akkor itt vannak még a nem-valódi dolgok, amiket nevezhetünk kompromisszumoknak is, és amik azt hiszem megérnének egy saját bejegyzést is, és lehet, hogy írok is róluk.
De ha csak a ma estét nézzük: több alternatívám is van a ma estére, különböző fiúk akiket a különböző programokba lehetne bevonni, csak az a baj, hogy amire én vágyom, az, az, hogy a húgom által szervezett társasozós estére eljöjjön velem valaki, aki megölel és akivel utána lehet aludni összebújva. Ehhez képest van ember arra aki eljön mint a pasim, csak éppen nem ölel meg és nem alszik összebújva és van arra emberem, aki nem akar társasozni, hanem csak bújni és aludni sem, de azt összebújva.
Na most akkor ennek fényében ezek mind nem igazi dolgok és bár mindkettő kielégíti az igényeim egy részét mindkettő után bennem maradna egy feszítő dolog, hogy egyikőjükkel szeretnék összebújva aludni, másikójukkal meg éppen azt nem szeretném, és akkor most belemenjen e az ember egy olyan kompromisszumba, ami igazából kicsit valljuk be, lealacsonyítja. Mondjuk egyébként még azt hiszem, nem is alacsonyítana le a B verzió, ha nem kéne közben folyton azt éreznem, hogy a szüleim felettem állva ráncolják a szemöldöküket. Mondjuk nem is lenne erre szükségem, hogyha jól lennék tényleg.

Lényeg a lényeg visszatérve ettől a ma este vonaltól, hogy igen, ezt magyarázza mindenki, és nem érti senki igazán: hogy sokkal sokkal több vagyok én, mint amit megcsináltam az utóbbi időben. Nem is így. Inkább úgy, hogy a mentális energiáimat semmi másra nem fordítottam, mint élmény-szerzésre, csak éppen mindig meg is ijedtem, szóval…határkeresésre fordítottam őket, meg arra, hogy elérjem azt, ami szerintem nekem most kell és hogy eltereljem a figyelmem a felnőtt dolgokról amik viszont már itt topognak a nyomomban és figyelmet követelnek. Mondjuk ki: kamasz voltam kb, ami anno elmaradt.
És bakker igen, nem hoztam ki magamból nem csak, hogy a maximumot, de kicsináltam magam egy kicsit direkt és többször is, hogy megélhessem ezeket a nagy lengéseket.(Zseni amúgy, hogy a Marival való beszélgetések során szoktam legjobban ezekre rájönni, de ugye a legjobb barátnő az legjobb barátnő.)
Tehát igen, itt az idő, annyiszor vágtam pofon magam (vágtak pofon fentről…) ahányszor már csoda, hogy végre magammal foglalkozzak, vállaljam a felelősséget, és merjem élni a saját életem és nem másokét és kitaláljam, hogy én mit szeretnék tényleg és azért dolgozzak tényleg.
Ó bakker de tényleg, erre két év kellett, hogy rájöjjek?? Az az igazság, hogy nyilván ezeket a dolgokat mindenki tudja és mondogatta, de soha nem hittem el valahogy rendesen, mert úgy éreztem, így is eléggé küzdök meg dolgozok.
De ahogy apa mondá volt fent.

Levél a távoli fiúnak

A szívben lakik a súgód. (…) Hogy valaki jó ember, vagy sem, megmondja. Aztán ezt nem ragozza tovább, hogy mennyire jó, de például, tudod, hogy bajban számíthatsz rá. A másikra nem. Hogy szeret-e valaki, vagy sem, a szíved megmondja. És azt is, ha már nem szeret. Te félreértheted, mert néha félre akarod érteni – de a szíved nem.

Müller Péter

Iszonyú régen vagyok úton úgy érzem, és bocsáss meg nekem, amiért csak a saját szemszögemből tudom elmondani, miért szeretlek. Iszonyú régen vagyok úton úgy érzem, és ez alatt az út alatt több ember ült velem szemben, és több ember sétált mellettem, mint amit a legtöbben elmondhatnak. Vagy legalábbis több fiú.. 🙂

Nincsen kétségem afelől, hogy ami ma egy lelki sérülés tünete, az holnap olyan ajándékká, tapasztalattá válik, melyből rendkívül sokat fogok profitálni, de erre még nem állok készen azt hiszem.

Találkoztam tehát fiúkkal, nem volt mind randi, de amikor végigsétálok a városon, szinte nevetséges, hogy minden padon, minden parkban, minden hídon és hídfőn, szinte minden kocsmában beszélgettem már valakivel. Talán miattam van, hogy szinte minden randi elmélyült, szinte mindenki megnyílt, szinte mindenki megmutatta önmagát.

Megismerhettem tehát egy csomó fiút, a kételyeikkel, a problémáikkal, a vágyaikkal, az ízlésükkel. A legrövidebb randim fél óráig tartott Budapest egyik legbutább és leghelyesebb fiújával, a leghosszabb 10 óra volt és egy négy hónapos kapcsolat lett belőle. A leghosszabb séta 12 km volt az éjszakai rakparton és noha semmi nem lett belőle, megvettem egy könyvet akkor, ami egy kicsit megváltoztatta az életem.

Voltak srácok, akiket én utasítottam vissza és voltak, akik engem nem kerestek többet. Volt amikor bántam és volt amikor egyáltalán nem. Nagyon kedves, szép emlékek állnak mögöttem, nagyon sok csodálatos fiúval találkoztamakiktől sokat tanultam és nagyon sok olyannal, akinek nagy segítségre lett volna szüksége-és ettől még ők is csodálatosak voltak.

Múltkor beszélgettem anyukámmal, és mondtam neki, hogy lehet, hogy újra találkozunk. Azt kérdezte, minek, ha már lezártuk ezt a dolgot? Mondtam neki, hogy barátként, és hogy egyébként is, te voltál a messze legnormálisabb, legértelmesebb fiú, mind közül, akikkel eddig randiztam és egyáltalán nem árt, ha vannak ilyen fiú barátaim is. A nagymamámmal való beszélgetésnél is szóba kerültél. Nem figyeltem oda annyira, de kérdezett valamit, és annyit tudtam mondani, hogy “nem tudom mama, mi nem egymást kerestük valószínűleg, de én arra a fiúra rábíznám a fele királyságom, a gyerekeim és bármit.”

No de mi is a lényeg. Egy ideje úgy érzem, kicsit fel van borulva a világ és az az értékrend, amit nekem a szüleim akkor tanítottak, mikor kicsi voltam, kezd eltűnni sokakból. A barátaimmal sem értünk egyet egy csomó kérdésben, és ezer olyan dolog van, amiben én másképpen gondolkozom. A gyerekkor csodái, szappanbuborékai, a jó és a rossz hősök, az igazság, a bátorság, a becsület, a család, a szeretet, meg az, hogy nem bántunk másokat csak mert megtehetjük-kicsit sem-vagy az, hogy segítünk ahol tudunk-csak mert megtehetjük-gyakran szinte ódivatú nézeteknek tűnnek.

Ezért olyan arcul-csapóan megkapó számomra egy-egy gyülekezeti hétvége, ahol még énekelünk Istennek, ahol még mosolyogva fordulunk oda egymáshoz, ahol nem lökdösődünk semmiért, ahol bevárjuk az időseket és folyamatosan vigyázva lépkedünk a kicsik miatt, akik ott rohangálnak a lábunk alatt. Testvérek, nagymamák, nagynénik, ezer családi szál és a gyülekezet, ahol mindannyian testvérek vagyunk. Szeretet, béke, harmónia. Olyan ritka kincs manapság.

Pontosan ilyen érzés volt az is, mikor nemrégen eltévedtem az Erzsébet térre ahol éppen a rehab critical mass nevű esemény zajlott. Az óriáskerék árnyékot vetett a táncoló színes lufikra és a deszkások kedvenc pályáját kerekesszékesek vették birtokba. Volt kisfiú, akinek a kicsi kutyája végig az ölében utazott, de azt is láttam, ahogy egy egészséges kislány berohan a pályára feltolni egy kerekesszékes lányt, akinek nem volt elég ereje egy meredek akadályhoz. Nem is ismerték egymást. Végre senki nem azzal törődött, kinek milyen tökéletes a teste, szép a ruhája, menő a munkája, hanem az emberek egymás felé fordultak, egymással törődtek. Elhozza valahogy egy-egy ünnep, egy-egy rendezvény azt a hangulatot, azt az élményt, amikor újra észrevesszük egymást a világban, és lehetünk egy kicsit mi is jók, részesei valami jónak, valaminek, ami sokkal igazibb, mint az a világ, amit a média már elhitetett velünk. És hogy honnan tudom, hogy ez a valóság? Mert én is ekkor vagyok boldog. Megfeledkezve magamról, a plussz kilóimról, a kudarcaimról, a fiúkról, akik visszautasítottak és a mindennapi harcaimról. Ekkor vagyok boldog valami nagy egység részeként, aminek tudom, hogy tevékeny része lehetek-ahova tudom, hogy tartozom.

Hogy hogy jössz mindehhez éppen te?

Írtam róla, hogy hány emberrel találkoztam és mindannyian úton voltak, mindannyian tartottak valahol az önmegvalósításban, mindannyian harcoltak ilyen vagy olyan eszközökkel. Nem szeretnék győztest hirdetni, hiszen olyan keveset tudok, és mindannyian különlegesek voltak, páratlan csillagai az univerzumnak, ahogyan a kedvenc pszichológusom mondaná.

Azért vagy te számomra mégis különleges, mert te vagy az a fiú, akiben a legjobban meg  tudtam bízni és megbíznék mindig. Mert te olyan ember vagy, aki jó, hogy ezen a világon van. Akiben van hit, erő, szeretet, kedvesség és figyelem. Akinek a kezébe hatalmat adnék, akiben tiszta szívet látok. Azért vagy nekem különleges, mert nem tudod elképzelni, hogy a “normális” szó mennyire igaz rád, bár nem szívesen használom itt, mert ki mondja meg, mi a normális? De egészséges vagy, egészséges önképpel és egy sokkal tisztább értékrenddel, mint ami szokványos. Magasabb, értő intelligenciával, egoizmus nélkül. Egy tiszta fiú, aki jó úton halad, aki halad, célok, álmok, egy szép jövő felé.

Mondtad többször, hogy nem ismerlek eléggé, és biztos vagyok benne, hogy te is hibáztál és nem látod magad ennyire szupernek.

De amit tudok, hogy nekem visszaadtad a hitem abban, hogy ezek az értékek még léteznek és igazán számítanak. Magamban egy ideje nem tudom becsülni és szeretni ezt-de benned még tudom. Másokban még tudom.

Szóval amit el akartam mondani, az csak annyi, hogy jó hogy vagy, hogy éppen te vagy. Mert-ezt már mondtam-ha mindenki csak ennyire lenne jó és ennyire lenne rendben, akkor én nem félteném a világot semmitől. Akkor minden rendben lenne. Akkor béke lenne. Akkor nem csak évente pár napig tudnánk, hogy mi a helyes, és mi az érték.

Szóval nagyon örülök, hogy megismerhettelek és ez az oka, amiért nem szeretnék elköszönni igazából sosem tőled, mert ha tudom, hogy vagy, az már elég, hogy tudjam, hogy ott van még mindenhol az a jó, amit régóta keresek és amiben mindig is hittem. Nem vagy egyedül, nem vagyok egyedül és ilyenkor kicsit mindig azt érzem, hogy érdemes. Érdemes, mert ez valami olyan helyre vezet, ami jobb, mint ahonnan jöttünk. Hogy van változás és kell is lennie. Homokszemek vagyunk benne, nem áltatom magam. Nem értem pontosan még, hogy működnek a dolgok. De az nagyon jó, hogy te vagy. És igen, amit képviselsz, az több, mint a kockás hasak és a mindig önmagunkért végzett küzdelmek és több, mint egy zsíros állásban való jó helytállás és több, mint amit valaha valaki el fog tudni érni pénzzel.

Azt pedig, hogy nem lettünk egy pár, én nem bánom, szerintem jó volt. És a tanulság megmarad. 🙂

Tényleg kibaszottul elegem van

Te az a lány vagy, akit feleségül kell venni.

Annyira szeretek veled lenni, mióta ismerlek, ki vagyok cserélve, nyugodt vagyok és boldog.

Te túl dögös vagy a pincérkedéshez.

Nem vagy egy átlagos lány. A jó értelemben.

Választ vártál tőlem, de nem tudtam válaszolni. Mi van akkor, ha valakinél csak fél év múlva jön el az érzés? Találkozunk holnap?

Megiszunk egy kávét? Annyira zavarban voltál. Lennék a pasid, de attól félek, tönkretennélek. De ha gondolod…mindig van lejjebb.

Nem kéne neked semmi más, mint egyszer rendesen betépni.

Nem akarok inni együtt, nincs annál undorítóbb, mint mikor egy férfit és egy nőt a pia köt össze.

Itt ülök, nézlek és arra gondolok, hogy annyira meg akarlak csókolni, meg meg akarlak ölelni, de valahogy úgy érzem, nem szabad.

Félek, hogy csalódást okozok neked, én mindenkinek csalódást okozok.

Nem akarlak elveszíteni, mint barátot, soha senkivel nem tudtam ilyen jókat beszélgetni.

Iszonyú jó hatással vagy rám.

Te egyszerűen ezt az anyukás külsőt mutatod, de semelyik férfi nem elég erős ahhoz, hogy felébressze benned azt a szenvedélyes nőt, akit látok benned.

Te az a lány vagy, akibe bele akarok szeretni. Ha egy hónap múlva találkoztunk volna, tuti így is lett volna.

Te elvarázsoltál. 99%-ban.

Az lenne a jó végre, ha itt lennél már mellettem. De én csak akkor akarok veled találkozni, amikor a legjobb formámat tudom hozni.

Már boxolok is, hogy meg tudjalak védeni.

Mondtam már, hogy szeretlek? Úgymond? Olyan érzés, mint az exemmel. De rá is barátként van szükségem.

Na, hát ezeket a dolgokat bírták nekem fiúk mondani az elmúlt 6 hónapban. Joe ma megállapította, hogy én szeretem a kihívásokat, ami igaz. Sajnos valahogy mindig belelépek valami olyan szarságba, ahol a másiknak nem én kellek, hanem a superpower amit adni tudok. De igazán lenyűgözőnek érzem azt, hogy mindeközben velem mennyire senki nem törődik. Mikor múltkor önismin átmentünk a kapcsolatainkon, én megkönnyebbültem. Azt a jelmondatot választottam, hogy “tiszta szívvel”. Ez volt a jellemző az eddigi utamra. Ha ezerszer csalódtam, ezerszer hittem újra. Ha ezerszer bántottak, én annyiszor felálltam és tovább mentem. Azoknak is segítettem visszafelé, akik megbántottak. Azoknak is megbocsájtottam, akik nem kérték. Az indokoltnál jóval többször. Közben pedig folyamatosan odafigyeltem mindenkire. Megértettem a problémáikat, meghallgattam őket és olyasmit is alájuk toltam amit nem is kértek. Mosolygósért még azt is megtettem, hogy a barátja lettem. Nem hiszek a fiú-lány barátságban. Vannak olyan fiúk, akiket a barátaimnak mondok, de emögött mindig van valami, ami összetartja és ez soha nem csak az a tiszta szeretet, ami a barátnőim és köztem van. Mindig valami többlet lelkesedés irányukból felém, vagy éppen intellektuális partnerség, netán a baráti társaságban szerzett összekovácsolódás, ami oda szól leginkább, vagy valami családi kötelék. Mély és igazi kapcsolatok ezek, de barátnak azt nevezem, akit fel tudok hívni, mikor pánikrohamom van és két órát rászán az idejéből, hogy megnyugtasson, és kicsit sem érzem magam ezért kellemetlenül mert tudom, hogy szívesen megteszi. A barátság számomra egy kölcsönös kapcsolatot jelent. A barátságban kiegyenlítve adunk és kapunk. Nem mert mérlegeljük, hanem mert ez a természetes. Alig várom, hogy elmondja mi van vele. És alig várom, hogy elmondhassam, mi van velem, mert érdekel a véleménye és mert tudom, hogy őt is érdekli, mit mesélek én. Ahogyan az is, mit reagálok az ő történeteire. A barátság nem azt jelenti, hogy én, mint valami önbizalom coach odafigyelek valakire és körbetündérkedem, felveszem neki a telefont éjjel egykor, és megvárom, míg hazaér taxival, és eltűröm, hogy harmadszor mondja le a randit vagy el is felejtse, vagy felvidító videókat küldözgetek neki és folyamatosan készen állok arra, hogy megnyugtassam, mikor felhív, mert mit mondott már megint az exe az irodában. Ráadásul abból is baromira elegem van, hogy milyen különleges vagyok, mert mással ó így nem lehet beszélgetni.

Na jó…mindenki önmagát szereti a legjobban. Amikor velem vannak, akkor ugyan nem zavaróan feltűnően, de folyamatosan önmagukkal foglalkozhatnak, de ráadásul a javított kiadású önmagukkal, hiszen én azt tükrözöm vissza nekik. Az, hogy ki vagyok én a tükör mögött, az meg kedvesen hidegen hagyja őket.

Egyszerűen csak elég volt, elfáradtam. Most tényleg elég volt.

Ajándék-napom

A tegnapi nap minden várakozáson felül volt csodálatos. Fantasztikus. Zseniális. Szép. Megható. Meglepő.

Úgy kezdődött, hogy a Borsban megint nagyot alkottak a srácok és ez a gasztro cucc engem is kezd beszívni és egyre inkább élvezem a belvárom adta kulináris élvezeteket. És az külön hozzáad az élményhez, hogy egy spárgás-epres-tejszínes-gyömbéres-sajtkrémes-csirkés szendóhoz nem kell nagy esemény, csak ilyesmiket kapunk be két óra között.

Aztán a világ legcukibb Kingujával beültünk sörözni az Ördög…öhm már nem is tudom, hogy milyen ördög, tök mindegy, de szeretem a Kingut, mert kedves-vicces-jófej és baromi karakteres és határozott csaj aki imádnivalóan egyenesen tartja magát, ezt majd megtanulom tőle. Amúgy ez volt az első közös iskolán kívüli tevékenységünk, mikor nem ettünk.

Ezt követően kiültünk a Deák térre egy fiúval, aki hozta magával a kutyáját is, és ment az óriáskerék, és nagyon érdekes látnivalót a Mary Popkids klippforgatás adott, a fiúk ugyanis teljesen lazán körbeálltak és körbeugráltak egy kamerát, helyenként énekeltek is és tőlük meg ezt kéne megtanulni, hogy nem zavarja őket, hogy egy netto 1000 ember fejében fordul meg, hogy ezek teljesen bolondok. Itt megjegyezném, hogy a Pöttyös Guru fagyi zseniális, csak éppen annyit beszéltem, hogy teljesen elolvadt ezért nekiadtam a kutyának.

Mellesleg tegnap azt is megtudtam, hogy igen, továbbra is vannak olyan fiúk, akik nem csak azt a fajta iszonyatosan szeretetre kiéhezett érdeklődésemet keltik fel, hanem hogy úgy tényleg.

Eztán elmentünk a Bogyókával fagyizni egy kézműves fagyizóba, ahol a pilótakeksz fagyi maximálisan finom volt és Bogyókától kaptam egy nagy-nagy ölelést meg megint egy csomó bókot ami nagyon jól esett a kis szívemnek.

Aztán találkoztam a csajokkal, akik már csak a formájukat hozták, de persze velük mindig nagyon jó, ettünk gyrost, gumicukrot, és sokat nevettünk mintmindig.

Eztán az Örsön míg a buszra vártam, volt tüzijáték, amit általában nem szeretek, de most szép megkoronázása volt a napnak. Hazafelé az utcánkban pedig találkoztam egy sünivel és Micurka is pont meglátott, és ma reggel is meglátogatott, ami elég sokat jelent nekem. Végezetül a szombati randipartneremmel beszélgettünk egy kicsit, ami végre több volt, mint három mondat, de az az igazság, hogy már hetek óta ezekkel a fiúkkal kapcsolatban csak egy hihetetlen nagy zavar van a fejemben.  Szóval ez a tegnapi nap egészen csodálatosra sikeredett.

Babits Mihály: Zsoltár férfihangra
– Consolatio mystica –

Tudod hogy érted történnek mindenek – mit busulsz?
A csillagok örök forgása néked forog
és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog
a te bünös lelkedért.

Ó hidd el nékem, benned a Cél és nálad a Kulcs
Madárka tolla se hull ki, – ég se zeng, – föld se remeg,
hogy az Isten rád ne gondolna. Az Istent sem értheti meg,
aki téged meg nem ért.

Mert kedvedért alkotott mennyet és földet s tengereket,
hogy benned teljesedjenek, – s korok történetét
szerezte meséskönyvedül, – s napba mártotta ecsetét,
hogy kifesse lelkedet.

Kinek színezte a hajnalt, az alkonyt, az emberek arcát? Mind teneked!
És kinek kevert sorsokat és örömet és bánatot,
hogy gazdag legyen a lelked? És kinek adott
annyi bús szerelmeket,

szerelmek bűnét és gyászát? s hogy bűn és gyász egysúlyú legyen,
eleve elosztott számodra szépen derűt és borút,
sorsot és véletlent, világ nyomorát, inséget, háborút,
mindent a lelkedre mért

öltöny gyanánt: – úgy van! eónok zúgtak, tengerek száradtak, hogy a lelked: legyen
császárok vétkeztek, seregek törtek, hogy megkapd azt a bút,
amit meg kellett kapnod, és világok vihara fútt
a te bűnös lelkedért!

Mert ne gondold hogy annyi vagy amennyi látszol magadnak,
mert mint látásodból kinőtt szemed és homlokod, úgy nagyobb
részed énedből, s nem ismered föl sorsod és csillagod
tükörében magadat,

és nem sejted hogy véletleneid belőled fakadnak,
és nem tudod hogy messze Napokban tennen erőd
ráng és a planéták félrehajlítják pályád előtt
az adamant rudakat.