RSS csatorna

És nem játszott tovább

Nyár volt,
De mindnyájan fáztunk,
Hát begyújtottunk a mesekályhákba,
Ott melegedett belém,
Hogy valahol, ahová elérünk,
Vár ránk a lány, aki mi vagyunk,
Vár rátok a legény, aki meg ti vagytok,
Biztosan és észrevétlenűl,
Mint hóborított földekben a tavasz
És előjön és megigéz,
Ha napszivünk kisüt szép homlokunkon.

József Attila

A filmnek még nem volt vége, de már többször azt hittük. Én még ültem volna ott, talán órákat is, de néha már bosszantott, máskor pedig kigördült egy-két könnycsepp is a szememből, mert annyira sajnáltam őt, és szóltam volna neki, hogy nem, még nincsen vége, hidd el, ez akármikor megfordulhat és nem lehet másképp, végül nagyon boldog leszel. A szalagok, a apillangók és az elefántok lábnyoma mind valós, igen, hidd el, vonulnak az elefántok, és ott marad a kókuszföldben, a fekete, illatos trópusi földben a színes bogár mellett a lábnyom.

Hogy várj még, mert a lovak is mindig hazatalálnak, és mesélők születnek minden nap, igen, születnek, és nem csak meghalnak. És a mesék akkor is élnek, és mikor a néni elsírta magát a könnyeiben a szívembe csordult a szeretet. Te voltál. Én voltam. Mentem volna veled örökké, de megéreztük volna, hogy nincsen sok értelme, ahogy éreztem most is. Előbb te, aztán én. Előbb én, és te még mindig nem érted, hogy nincs értelme. Egy ideje nem egy nyelvet beszélünk.

Annyira féltem. Jobban féltem mint az életben valaha és ha megértetted volna akkor és megöleltél volna akkor és bármi, de bármi másról beszéltünk volna akkor, csak nem erről, vagy megpróbáltál volna tényleg megérteni, vádlás, címkézés nélkül, akkor talán veled maradtam volna. De az nem te lennél, soha, soha, soha nem értettél meg. Tényleg soha. Szinte ijesztő. Én pedig értettelek, megszelídítettelek, betörtelek és mikor nem akartál többé elmenni mellőlem, akkor adtam vissza a szabadságod, amiből addigra nem kértél.

Nem csak játék volt, nekem is jó volt, majdnem megöltelek, annyira akartalak, minden érzékemmel, keresztül, kasul, csak éppen nem téged, utólag mindig rájöttem, hogy nem téged. És akkor vérzett a szívem, de csak éjszakánként, mikor te már aludtál és én valaki máshoz vágytam, vagy ha nem, hát az egyedüllétre, csak arról ne kelljen tudnom, hogy nem akarok veled lenni és mégis ott tartalak és tudtam, hogy reggel újra megcsókollak és nem akarlak majd elengedni és megint nem leszek elég erős.

És csak vártam. A Duna parton, padkákon szerte, és vártam étteremben, kávéházban, szórakozóhelyeken, és poharak fenekén, és csak akkor nem vártam, mikor éppen az a fiú ölelt meg akivel nem akartam lenni, akit nem akartam megcsókolni, de te akkor hátat fordítottál, és ő ott maradt és ő engem akart és aztán én már semmi mást nem akartam, csak érzeni engem, ahogy kellek.

Mindig ez a baj, mindig ezt várjuk, mindig saját magamat akartam visszakapni, csak éppen tőletek nem, mert tőletek titeket akartalak és semmi mást és senki mást, és még magamat sem. Mikor ti voltatok én nem akartam lenni, én ti akartam lenni, én bennetek, veletek, hogy ne is legyek, én ne is legyek, csak üres lap, amire azt fested fel, amit szeretnél, hogy csak te fogadj el, csak te nézz rám. Nem tudom mi ez a varázslat, ami a szemedben van, nem tudom, miért olvadok el, ha egy képen is meglátlak rögtön, a mai napig, mindig. Nem tudtam dühös lenni. Nem tudtam dühös lenni soha.

Pedig elvesztettem bennetek az első terepvágtám, és elvesztettem benned a saját karom erejét, az akaratom erejét, a szelet, hogy értettem régen a szelet, hogy beszélt hozzám, a köveket a talpam alatt és a tavat, ahogy hívott. Elvesztettem a kapitányt, elvesztettem a napot és a zenét és eltűntek az eszmék, amikben hittem és még Istent is majdnem elvesztettem, csak ő sosem veszített el engem. És vártam. És mentem. És végül már olyan voltam, mint a bogarak, amikor a lámpának repülnek, újra és újra, egyre elkeseredettebben és hiába vártam, csak egyre jobban fájt és mindig sírtam és nem adtam fel sosem.

Örökké termő föld. Örökké termő föld van a szívemben és a pillangók is…a pillangókat egyszerűen nem lehet, nem lehet, soha, soha nem lehet megölni, az első, legkisebb napsugárra reagálnak, megrezdül a szárnyuk és amikor kisüt, hát táncra kelnek, és újra érzem az esőerdő illatát, és megint ott vagyok és te megint megérkezel és nekem eláll a szavam is, mert amikor megölelsz érzem, hogy minden rendben van, és értek minden és mégsincs több kérdésem.

Én vagyok. Te vagy. Menekültem saját magam elől, és megkértem őket, hogy mutassák meg, miért nem kell messze mennem, de valahogy olyan ez mint a tükör. Valaki mindig csak mered, és csak a tükör lát. Csak a tükör lát igazán, és ti nem láttatok. Én pedig megmutattam az erőtöket. És ott maradtam, a tükörben. Fájt. Fájt. De féltem. Néha majdnem kijöttem, de végül senki nem várta meg, hogy összeszedjem az erőm, és kijöjjek. Senki nem várta meg. Mindig előbb elégedtetek meg és mentetek el.

Tükör. Nem létezik, csak én voltam, és ti, de ennek már vége van sajnos. Nincsen tükör. Most pedig nem tudom, nem tudom, nem tudom már mi lesz az út. Rájuk fröcsögött ki, a többiekre, akik láttak, amit ti nem kaptatok meg. Ők kapták meg és kibírták, hogy velük veszekedtem, mikor hagytam, hogy bánts. Nem akartál persze, te csak magadat akartad, hogy megmutassam és én megmutattam.

Tükör. Mit látna a tükör, ha tükörbe nézne?

Már vége. Megrepedt, picike repedések indultak el rajta, eleinte finoman és nem vette észre senki és már én sem tudom, mi volt az a pont, az az utolsó pillanat mikor hirtelen végigfutottak rajta a repedések, és aztán egyszercsak már nem láttam ki igazán és te nem láttad benne magad és nem volt már ott senki.

A lány pedig kimászott, és közben megsérült, és mikor meglátta, hogy egyáltalán nincsen senki a környéken, hogy üres a nagy kerek erdő és hogy minden lovag régen elment már, akkor kimászott a tükörből, és elindult az úton. Nem arra, amerre a lovagok mentek, nem arra, amerre az ágakon levelek, szalagok, kendők és egy elhagyott plüssmajom voltak felakadva, elhagyva és elfeledve…az ellenkező irányba indult, és bár szinte zajt sem csapott, egy vadmacska mégis leugrott a fáról és a nyomába eredt. És egy kismadár otthagyta a fészkét és utánaröppent. És utána futott egy mókus, majd a vállára szökkent és szaladtak a kisegerek és eleinte csak egy őzsuta kísérte, aztán, a hatalmas fűz mögül kilépett a szarvas.

A szarvas nem volt egészen hangtalan de a vadmacska nem törődött sem vele, sem a szürke nyuszival, aki ott kocogott a lány lába mögött. Egyre hangosabb volt a menet, de a lány nem vette észre az állatokat a nyomában.

Nem volt még vége a mesének. De a lány nem tudta még , hová megy és az állatok sem tudták, hová kísérik. Csak úgy mentek. És mikor már igazán, igazán régóta mentek, akkor a bozótból, valahol nem messze a folyóparttól, megérkeztek végre az elefántok. A lány ekkor fordult meg először, és könnybe lábadt a szeme, mikor meglátta őket. Ekkor az egyik elefánt, a legnagyobb, előre jött, kikerülve a többieket…ő pedig felemelte felé a kezét, de nem mert hozzáérni. A hatalmas állat egy ideig habozott…majd finoman előre lendítette ormányát és belesimult a kézbe.

Aztán a lány továbbindult és még hátra akart pillantani az összetört, messze-csillogó tükörre. De mikor hátra nézett, az elefántok eltakarták előle a tükröt…

Reklámok

Kezeket fel!

Egy ideje nem tudom, kik olvassák a blogom, de most egy ideig valószínűleg zömmel nem itt fogok blogolni.

Nem szeretném ide kiírni az új blog címét, de bárki, aki óhajtja megtudni, írjon egy emailt a pitypangpanni@gmail.com-ra és megírom neki válaszban az új blog címét. Kösssziii. 🙂

Ülök az ágyban

a kedvenc rózsaszín pizsamámban és az Európai EÜ kártya igénylés mikéntjét nézegetem reggel hétkor. A macska már három órája alszik a lábamnál, most felébred, dagasztja kicsit a macit, majd távozik a nyitott tetőablakon keresztül-ahol érkezett. Majd kettő másodperc múlva bejön az ajtón, tehát gyakorlatilag út közben semmit nem intézhetett el. Kitartok mellette, hogy a macska értelmes állat, úgyhogy remélem erre az akcióra nyomós indoka volt.

“Mindig messze keresik valahol az Istent, a nagy dolgokban, mintegy távcsővel és nagyítóval, a csillagok, felhők és végtelenségek között. De én már tudom, hogy biztosabban megtalálom Őt az egészen kis dolgokban, a véletlenekben, a jelentéktelenségben, azokban a pillanatokban, mikor csodálkozva pillantunk fel, valamit értünk, amit az elébb, az élet sivatagjai és szakadékai között vándorolva, nem értettünk.” (Márai Sándor: A négy évszak)

Hófehérke

*Hajnal*öt*Varjúkárogás*Macskadoromb*Ablakonintegetés

-Most mit csinálsz?

-Ez a varjú minden reggel megjelenik, és ha integetek akkor elmegy.

-Te tényleg egy baszott Hófehérke vagy.

-Mi?

-Mindenhol körülvesznek az állatok.

Na és erre olyan csúnyát válaszoltam, hogy le sem írom, pedig jó poén volt. A nagyon fejlett felhasználók kitalálhatják.

így állunk jelenleg

-Na és akkor itt van ez a fiú…és jól mennek a dolgok.

-Kurva jól, csak hozzám sem akar érni.

-Ja, mondjuk ez neki a legjobb tulajdonsága.

Apa legalább jól szórakozik.

Azt álmodtam

hogy családilag nyaraltunk valahol, és a Maci ki volt engedve a ház elé a töltésre. Voltak kint idegenek, két srác, ott volt velük. Füveztek. Én leértem a partra, kicsit arrébb, ők elindultak felfelé. A Maci maradt volna, de a srácok rászóltak: Gyere, kutya! Azonnal odaüvöltöttem, hogy hívjam, de az egyik srác felkapta, és ölben vitte a kocsihoz.
Tudtam, hogy nem érek oda futva, be fogják tenni addigra és elviszik, ezért csak kiabálni kezdtem és zokogni. Kérlek, ne vigyétek el, kérlek, nagyon szeretem, nem élem túl, kérlek!
Erre Maci is fészkelődni kezdhetett, de én is nagyon kétségbeeshettem, mert a fiú épp az autó előtt mégiscsak letette a kutyát, aki azonnal ezerrel odafutott hozzám és összevissza nyalt. Én a könnyeim között mosolyogtam de azért megfogtam a nyakörvét jó szorosan, hogy el ne hívják, hogy el ne menjen.